A párommal lassan 7 éve vagyunk együtt, átlendültünk sok mély ponton és családi zűrön ami összekovácsolt minket. Eleinte minden nap együtt voltunk, majd jött a “felnőtt” lét, és ennek következtében többször kellett pár hétre elszakadnunk egymástól. Most három hónapra elutazott. Az az érdekes hogy különösebben nem ráz meg a dolog, kiutazom utána egy hétre és talán ez az oka. De legtöbbször nem érzem a hiányát. Ez is lelkiismeret furdalást okoz nálam. Minden nap felhív de én napokat ellenék a nélkül, hogy ráírjak. Miért vagyok ilyen? Szeretem őt, soha nem tudnám megbántani mégis úgy érzem, hogy nem érdemlem meg. Holott őt folyamatosan azzal bombázzák, hogy én egy kincs vagyok és milyen jó a páromnak. A barátai szemében istennő vagyok, egy bájos tünemény. Belül viszont egy rohadó dög… Szinte felemésztem magam a folyamatos önsanyargatással. Elegem van abból, hogy egy porszem vagyok a gépezetben, amiből ha kiesek ugyan úgy pörög majd tovább. Mindenki maradandót szeretne alkotni, de  ez manapság nagyon nehéz. A telhetetlenségem határtalan, és bár tudom jól, hogy ez egy tipikus emberi tulajdonság, mégsem nyugtat meg a tudat, hogy talán soha nem leszek elégedett, soha nem fogok “betelni” és talán soha nem leszek igazán, tartósan boldog. Nem emlékszem olyan dologra, ami pár napnál vagy óránál tovább boldogított volna. Nem vagyok depressziós, csak kibírhatatlan, saját magamat sem tudom elviselni 😀